A feladás nem egy opció - egy olvasó levele

2014 Augusztus 1

Egy olvasóm beküldött egy emailt az este. Amikor láttam hogy egy Word file van csatolva hozzá, azonnal sejtettem, hogy nem lesz rövid. Gondoltam elolvasom (minden emailt elolvasok), ha már vette a fáradságot.

Az úr, nevezzük Péternek, úgy döntött, megosztja velem a sztoriját. Több mint egy lélegzetvétel kellett, hogy elolvassam.

A helyzete egyedi, mégis, bárkiröl szólhatna. Soka vannak hasonló esetben: kikerült Németországba, talált munkát, átverték nem egyszer majd újra meg újra megpróbált talpra állni.

Megkértem, és megengedte, hogy megosszam veletek.

Szerintem olvassátok végig, aztán folytatjuk

"Kedves nyuszko81!

Először is gratulálni szeretnék a blogodhoz és a benne foglaltakhoz. A minap akadtam rá és sikerült is egy lélegzetvétellel elolvasnom az összes bejegyzést, valamint a kommenteket.

Egyébként nem vagyok nagy blog olvasó, mert véleményem szerint, 80 százalékuk még az „online írás” színvonalához mérten is kritikán aluli. Ezt alapvetően a tartalomra értem. A Te esetedben viszont, pont a tartalom/téma az, ami figyelemfelkeltő, informatív és nem utolsó sorban hasznos.

Ha jól emlékszem, az első bejegyzésed végén olvastam, hogy szívesen hallanál/olvasnál mások tapasztalatairól, történetéről. Ezért bátorkodom levelemben a rövid történetem elmesélni. Ha túl hosszúra és/vagy unalmasra sikeredne, maximum nem olvasod végig.

Nem megyek vissza egészen az ősrobbanásig, inkább onnan kezdem, ahonnan - számomra legalábbis – érdekessé vált a történet.

Péter vagyok, Alföldön születtem és ott is éltem alapvetően 2 évvel ezelőttig.

A szüleim jóravaló szorgalmas, dolgos emberek. Édesapám két munkahelyen dolgozik, édesanyám vezető beosztásban tevékenykedik, végigjárta a szamárlétrát, sőt család és munka mellett diplomákat szerzett. Sajnos mindez a közalkalmazotti szférában vajmi keveset jelent, fizetést tekintve a töredéke annak, amit a versenyszférában keresnek az ő pozíciójában, de cserébe legalább 11-12 órákat dolgozhat naponta, plusz néha hétvégén is, nehogy elunja magát. De legalább van munkájuk. Magyarországon ma már ez is kisebb csoda.

Persze a mi életünket is megfűszerezte a 2008-as válság. A családi házunknak, amit a nagyszülők segítségével építettünk anno, búcsút is inthettünk. Leredukáltuk egy panellakásra.

Valahol itt fűzném bele a történetbe a saját kis mesémet. 

Ekkoriban a Szegedi Tudományegyetem padjait koptattam és igyekeztem emellett munkát vállalni. Ebben szerepelt korrepetálás, telemarketing, ügynökösködés. Mindezek a pénzkeresés illúzióját keltették. Már, ha egyáltalán fizettek bármit is. Nincs is annál szebb, mikor nyáron, 35 fokban, reggel kitesznek Makó (kis város Szegedtől, kb 20 km-re.) közepén, azzal az instrukcióval, hogy: ADJ EL! (telefon-internet-kábeltévé csomagot) Az olyan apróságokon, hogy pl. hétköznap szinte senki sincs otthon, ha mégis, nem dönt egyedül, nyugdíjas és nem érdekli, nem szabad fennakadni. Egy jó kereskedőnek ez nem lehet probléma.

A telemarketinges témát ki sem fejteném. Talán csak annyit, hogy soha nem szidták annyit édesanyámat, mint ott egy-egy munkanap alatt. Néha rémálmaimban még manapság is felbukkan a történet. Ettől függetlenül ezt is egy évig csináltam, mert nem szokásom feladni. 20 kollégám volt, ebből 1 volt, aki velem kezdett, a többiek többször is cserélődtek ez idő alatt. Szóval nem volt gyenge a fluktuáció. Nem bírták lelkileg.

Utána egy ingatlanközvetítő céghez kerültem adminisztratív és web-kezelői munkakörbe. Ez nem is volt olyan rossz. Még az iroda takarítását is elvállaltam némi plusz pénzért. Így már majdnem elmondhattam magamról, hogy pénzt keresek. De én ennek is örültem, a szüleimet is tudtam így valamelyest tehermentesíteni a kiadásokat illetően.

Ennél a cégnél ismertem meg a későbbi feleségem. Saját kis ingatlanközvetítő - hitelügyintéző vállalkozást alapítottunk. Az induláshoz nem is kellett sok pénz, sőt. Szépen be is indult a dolog, rengeteget dolgoztunk, de volt értelme, hozama. Idővel lettek ingatlanközvetítő alkalmazottaink és minden jól alakult. 

Párom kitalálta, hogy ha össze is házasodnánk, még jobb lenne: fészekrakó hitel, állami támogatás a gyermekvállalásra, a cégre vállalkozói hitel stb. Végül is, miért ne?!
És közben elérkeztünk a 2008-as armageddonhoz. Magyarországon bedőltek a hitelek, az építőipar gyakorlatilag megszűnt létezni. A mi bevételeink is szinte azonnal nullára redukálódtak. Ami megtakarításunk volt azt a cégbe/fizetésekbe/fejlesztésbe öltük, hogy megmentsük a céget, a kollégákat és átvészeljük a nehéz időszakot.

Sajnos ez a feleségemet viselte meg jobban. Olyannyira, hogy egy nehezebb/rosszabb pillanatában másnál keresett vigaszt. És ha már lúd, akkor legyen kövér alapon, teherbe is esett. Válás, lakás eladása, akkor már természetesen mélyen piaci ár alatt. Kiszálltam a cégből is. Így persze se munkám, se otthonom, se pénzem nem maradt, de hitelem sem. Mivel Ő nem akarta eladni a céget, így a céges hitel is nála maradt. 

Újra elkezdtem állást keresni, persze a legrosszabbkor. Nem is kaptam, pedig a minimummal is beértem volna. Hazaköltöztem a szüleimhez, akik természetesen örömmel fogadtak, de nekem nagy lelki fájdalom volt ezt megélni, hogy felnőttként az ő segítségükre szorulok. 

Akkoriban egy ismerősöm megkeresett, hogy München környékén homlokzati hőszigeteléssel foglalkoznak, kellene valaki beszél németül és nem ijedne meg egy kis segédmunkától. Természetesen elvállaltam. Persze volt probléma a fizetéssel, a megbízó részéről. Két hónap után, mikor hazajöttünk, üres volt a zsebem. Két hónappal később utaltak valamennyit, de így utólag nagyon nem érte meg.

Majd otthon találtam egy újabb németországi munkalehetőséget. Magyar cég, fa kerti bútorainak értékesítése, 1000 Euro/hó fix + szállás. Állásinterjún megfeleltem, indulás. Már az elején – persze odakint – kiderült, hogy a bútoroknak sem a minősége, sem az ára nem versenyképes, sem Németországban, sem Ausztriában. Amolyan házaló ügynökként jártam a településeket, közben az interneten minden létező kereskedő/hirdető portálra feltettem a hirdetéseket. Két hét után sikerült 1, azaz EGY darab padot eladnom. Mikor is a „főnököm” megkérdezte, mivel nincs bevétel, mi lenne, ha nem is fizetne, addig míg nincs profit. Én visszakérdeztem: Akkor mi lenne, ha én pedig nem dolgoznék. A hirdetésben és az állásinterjún szó nem volt teljesítmény alapú bérezésről, csak fixről. Ha ezt tudom, valószínűleg el sem vállalom a megbízást, mivel túl sok az ismeretlen faktor.

Szóval ismét hazajöttem, mivel pénz, lakhatás, internet nélkül másik munkát sem volt lehetőségem keresni.

Nem sokkal később jött egy bécsi munkalehetőség, oda is ismerőssel jutottam ki. Segédmunka villanyszerelők mellett. Leginkább a nyelvtudásom miatt volt rám szükség és nem a nem létező villanyszerelői tapasztalataim okán. A negyedik héten közölték, hogy sajnos kifogytak a munkából, ennyi volt. Irány haza, már nem is tudom hányadik alkalommal. 

Néhány hónappal később felhívott egy ismerősöm, hogy ha velük mennék Frankfurtba – a nyelvtudásom miatt, mi másért – akkor 4 embernek lenne nekem köszönhetően munkája és természetesen nekem is. Megbízható közvetítő cég, német cégnél (közben kiderült, magyar cégvezető) dolgoznánk, van szállás és havi 1500 Euro, szólt a fáma. Több se kellett, részemről mehetünk. Építkezés, kábelhúzás, tehát nem egy rettenetesen nehéz munka. Arra ki sem térnék, hogy a szerződésben foglaltak köszönő viszonyban sem voltak a valóságban tapasztaltakkal. Reménykedtem, ha van munka talán végre ki is fizetnek. És láss csodát, az első havi fizetés meg is érkezett, ráadásul majdnem pontosan. A gond a második hónappal kezdődött. Állítólag minden, amit csináltunk rossz, így nem is tudnak/fognak fizetni. A kollégáim leléptek az építkezésről és elmentek haza. Én ott megismertem egy német srácot, aki a saját kis cégével és embereivel dolgozott ugyanazon az építkezésen. Felajánlotta, hogy maradjak nála. Bejelent, kapok szállást, minden ok lesz. Maradtam és reménykedtem, hogy ahol egyetlen magyar sincs, talán működni fog a dolog. Szomorú, de ez a helyzet.

Mindez bő egy évvel ezelőtt történt/kezdődött. December közepére fejeztük be az adott építkezésen a munkát. Én eközben két részletben 1800 Euro-t kerestem, körülbelül 4 hónap alatt. Nem akarok telhetetlennek tűnni, de ez elég karcsú. Főleg annak tükrében, hogy minden szombaton dolgoztunk, sőt néhány vasárnapon is, volt 270 munkaóra fölötti hónapunk. A válasz persze minden alkalommal az volt, hogy a megbízó nem fizet rendesen. 

Idén januárban új céghez kerültünk, mint alvállalkozók. Júniusig két alkalommal kaptam fizetést. A magyarázat persze itt is hasonló volt. Csak időközben kiderült, a kedves német kollégám/főnököm lustasága, hanyagsága valamint kapzsisága a legfőbb probléma.

Mai napig nem tudom felfogni, ha a kifizetések feltétele, hogy mi, illetve a cégünk számlát állít ki, melyben tételesen lebontva részletezi az elvégzett munkákat, felhasznált anyagokat és azok mennyiségét valamint a ledolgozott órák számát, akkor mi akadálya van ezt megcsinálni. És ekkor már csak hárman voltunk a cégben, a főnökkel együtt! Ráadásul a lengyel kollégámmal mi minden héten leadtuk a fent említett összesítőket, gyakorlatilag csavar darabszámra lebontva mindent. Csak a barátunk ezt lusta volt összeállítani és elküldeni.

Már amikor elfogyott a pénze, akkor hirtelen minden sürgőssé vált. És neki semmi más dolga nem volt, mivel dolgozni nem szeretett, ezért inkább otthon tévézett, szunyókált egész nap. Ami persze egy pillanatig sem érdekelne, ha legalább azzal törődne, hogy pénzt is keressünk. Bár hozzá kell tennem nem is igen tudna szerencsétlen dolgozni, mivel a legtöbb környékbeli nagy cég már ismeri, mint a rossz pénzt és szóba sem állnak vele.

Ezek persze csak idővel derülnek ki, ő nyilván nem dicsekszik el vele. Sőt, rajta kívül mindenki szemét és megbízhatatlan. Pedig nagyon jó szerződésünk van. Az én bruttóm 4200 Euro, ami szerintem egészen remek. Vagy az lenne, ha kapnék is ebből valamit. A rekord eddig 1300 Euro, amit kézhez kaptam, de már ennek is örültem. A legnagyobb baj a hazudozás. Több mint valószínű, hogy az ígértekkel ellentétben nem vagyok bejelentve, gondolom így adót sem fizet utánam. Biztosításom sincs, jobb híján ezt eddig magamnak fizettem Magyarországon. Ha követelem a papírjaimat vagy bármi bizonyítékot a státuszomat illetően és, hogy mire mennyit von le a fizetésemből, jönnek a szemkápráztató mesék. Szegény vállalkozó, ő igazából csak ad és ad, semmi haszna nincs rajtam. Persze tudom, ha bárhol bármikor fennakadok a rostán, mint adócsaló, biztosítási csaló, akkor miből fizetek ki több ezer Euro büntetést?! Ő nem fogja vállalni a tetteinek következményeit. Minden az én hibám lesz.

Időközben egy közbeső munkát is idő előtt be kellett fejeznünk, mert a főnököt gyakorlatilag kihajították arról az építkezésről. Ez azért művészet, annak tükrében, hogy nem is dolgozik.

Én a múlt héten (elérkeztünk a jelenhez) meglátogattam a szüleim, ebben az évben először. Már rettenetesen hiányoztak, hiszen egyedül vagyok itt kint. Mire visszaértem azzal fogadott a kedves kollégám/főnököm, hogy valószínűleg szeptemberig nincs munka és utána is képlékeny, hogy kellek-e egyáltalán. És ha tényleg így alakul, akkor jó lenne, ha 2 héten belül el is költöznék, mivel eddig nála laktam, annak fejében, ha takarítom a lakását, főzök, mosok.

Szóval most itt ülök a kis szobámban a gép előtt, megírtam ezt a kis történetet, mert egyszerűen úgy éreztem ki kell írnom magamból, különben megőrülök.
Van egy pici megtakarításom, mert világ életemben spóroló – gyűjtögető típus voltam. Mai napig nem költök semmire, ha nem muszáj. Szórakozásra pl. évek óta semmit, nemhogy nyaralásra, nem mintha belefért volna. Nincsenek drága ruháim, sem okostelefonom, tabletem, stb. De nem is érzem, hogy okvetlen szükségem lenne rá.
Most elkezdtem gőzerővel munkát keresni. A diplomám itt kint nem versenyképes, csak a német és angol nyelvtudásomra tudok támaszkodni. Mondjuk, emellett van még egy felsőfokú OKJ-s idegenvezetői szakképesítésem, bár akár ne is lenne.

Nem rózsás a helyzet, de próbálom úgy felfogni, hogy legalább még 2 hétig kint vagyok, addig még van hol laknom, hátha valahol pont rám várnak és akkor egy kiutazás költségét meg is spóroltam. Ha mégsem sikerül, akkor irány haza és újra kezdeni, elölről, mint már annyiszor.

[...] [válasz a válaszomra:]

Egyet viszont pontosan tudok: 

NEM LEHET FELADNI!

Hogyan is tehetném. Mondjam azt, hogy gyerekek ez nem megy, elfogyott az erőm, elhagyott a hitem, kiszállok. És akkor mi lesz, mit csinálok azután. Bízzak az isteni gondviselésben vagy az utolsó 2 Euro-ból vegyek egy lottószelvényt. Nem, ez nem opció, ez nem jövő.

Mindamellett ott vannak a szüleim. Imádom őket és megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy mennyit dolgoztak már életükben és mégis szenvedés az életük és csak veszítenek. Szeretném támogatni őket.

Az öcsém meg sem említettem. Otthon egyetemista, néha mikor a szemébe nézek, annyi tűz sem ég benne, mint egy agg öregemberében. Mert otthon már a korabeliek helyzete is sokszor kilátástalan. Egyetem mellett éjszakai műszakban sem veszik fel a Tesco-ba árufeltöltőnek. Már ahhoz is protekció kell. Kötelességemnek érzem, hogy példát mutassak neki. Nem az számít hányszor kerülsz padlóra, hanem hogy újra és újra felállsz és mész tovább. Az én példámból okulva Ő is el fogja hinni, hogy igenis sikerül. Amint módom lesz rá őt is kihozom és együtt hajtunk és majd támogatjuk a szüleinket.

Engem sosem érdekelt, hogy ki hogyan él és mit tett ezért. Mindannyian ismerünk olyanokat, akiknek csak megszületni volt nehéz, mégis panaszkodnak és ha egy kis tisztességtelenséggel két Forinttal/Euro-val többhöz jutnak, hát nem restek úgy cselekedni. De ez az ő életük. 

Bennünket a szüleink tisztességre neveltek és ez így is marad. Soha életemben nem ittam, nem dohányoztam, még csak kávét sem iszom. Nem loptam, nem csaltam. Egyetlen szórakozásom az olvasás mellett a sport, amiről nem tudok lemondani. Sosem vártam el, hogy nekem ezt vagy azt csak úgy adjanak. Nekem elég egy aprócska lehetőség, hogy megmutathassam mit érek. És ma is szentül hiszem, hogy meg fogom találni és akkor apránként, küzdelmesen, de lépésről - lépésre fogok haladni a céljaim felé. Melyek egyébként, ahogy az a Te bejegyzéseidből kirajzolódott, nálam is hasonlóak.

Egyébként nagyon igazad van, alapvetően egy kudarcnál magamban keresem a hibát. Pl. hogyan tudtam volna elkerülni. A gond nálam a naivitás és kishitűség, amiről már próbálom leszoktatni magam, mert már sokan kihasználták.

Ami a kis történetemet illeti, igazából csak amolyan hirtelen felindulásból írtam. Ebből adódóan, mind stilisztikailag, mind retorikailag hagy kívánnivalót maga után, de sajnos most nem vagyok formában. Ettől függetlenül, ha úgy gondolod, hogy helyet kaphat a blogodban én megtiszteltetésnek veszem és természetesen hozzájárulok a közléséhez.

Lehet, majd a kommentekben szétcincálnak és sok mindennek elmondanak, de ha egy ember is lesz, aki erőt, motivációt vagy bármi pozitív tapasztalatot tud belőle nyerni, akkor szerintem már megérte leírni.

Köszönöm, hogy mindezt megoszthattam.

Szép estét! Péter"

Elöszöris, nagyon köszönöm Péternek, hogy írt nekem és hogy megoszthattam veletek a történetét.

Lehet, hogy van olyan köztetek aki most azt gondolja "na most mi van, semmit nem ért el ez az ember, mit érdekel mit ír"... Szerintem egyáltalán nem így van és igenis mindenkinek el kellene a történetén gondolkodnia. Az ö sztorija teljesen másképp  szól mint az enyém. Az én életemben minden eléggé jól alakult. Voltak kudarcok, de soha nem volt közel sem annyira kilátástalan a helyzetem mint Péternek több alkalommal. Lehet mert szerencsém volt vagy természetemtöl függöen próbálom elkerülni a kiszolgáltatott helyzeteket.

Nem tudom. Nem is az a lényeg. A lényeg az, hogy ez az ember mindenkinek példát tud mutatni abban, hogy egy kudarc után nem esünk kétségbe, nem leszünk depressziosak, nem rugunk be és a hídról sem ugrunk le hanem talpra állunk, újra keresünk egy munkát, tisztességesen dolgozunk és NEM ADJUK FEL EMBEREK! Minden kudarcból tanulunk valmit és erösebben lehet visszajönni belölle ha helyes a beállítottságunk.

Válaszomban arról írtam neki, hogy szerintem valamit rosszúl csinál, valami nem stimmel. Hogy lehet az hogy valakit ennyiszer átvágnak? Mindenesetre, akkor is tanulni kell a hibákból és a saját hibáinkból tanulhatunk a legjobban. Lehet naivitást gyanítani, be is ismerte de abszolut meg tudom öt érteni. Amikor kilátástalan helyzetben vagy, minden ágba próbálsz bekapaszkodni. Szinte természetes, hogy ilyankor a legvalószínübb, hogy olyan "segítökre" találsz akik kihasználnak és még kilátástalanabb helyzetbe dobnak. 

Esetében a feladás nem egy opció. Nincs egy B terv. A feladás külöben sem szabad egy opció legyen! A kényszer csodákra képes! 

Nagyon kíváncsi lennék, hogyan folytatódik Péter története. Én, bár nem ismerem, fogadni mernék hogy ilyen beállítottsággal sikerülni fog neki és ennyi kudarc tapasztalatát fel tudja kamatostól használni az elsö olyan álláson ahol megtisztelik a munkáját. Nagyon várom azt az üzenetet töle hogy "sikerült!!!" és itt fogom veletek megosztani.

Ha ebben az országban nem lehet tisztességes munkával sikeres lenni, akkor sehol! A lényeg, hogy megbízható legyél, hogy megmutasd számíthatnak rád. Ha egy német fönök ezt észrevette, nem enged el! Ezt minden alkalommal tapasztalom amikor azoknál a kis-középvállalatoknál járok akik életben tartják ezt az országot. Nekik, és a világon minden egésséges cégnél, az ilyen alkalmazottak a legnagyobb vagyon.

Mi a véleményetek? Mit javasoltok neki?

Várjuk a folytatást Péter!

Szívesen megosztom (csakis engedélyetekkel) a te történetedet is. Igazából hiszem, hogy sokan, sokat tanulhatnak hasonló történetekböl! Írjatok nekem a viragom40 (kukac) gmail.com-ra!

Kérdéseitekre, mint mindíg, alól a kommentekben szívesen válaszolok és továbbra is örülnék ha megosztanátok ismeröseitekkel a cikkeimet (pld. Facebookon). 

Az elöbbi cikkeimet az oldal alján találjátok.

Facebook oldalam itt követhetitek: