Ugrás a tartalomra

Távolság

Távolság


Távolság


Mire is nem jó az éjszaka, amikor nehezen alszol el, ha nem arra, hogy nagy elmélkedést folytass az élet dolgairól? Ennél persze már csak a zuhany alatt fogékonyabb az agyunk ilyesmire.  :-) Tegnap éjjel a távolságról agyaltam. Miért is bír manapság ilyen negatív jelentéssel? Miért nem lehet a távolság jó dolog?

De lehet. Kifejezetten jó dolognak tartom. A távolság nem alapjáraton rossz, csak mi tesszük azzá. Azzal, hogy ráfogunk dolgokat mint tönkrement barátságok, elfelejtett rokonok, elmulasztott események. Pedig szegény igazából ártatlan, mit sem tehet a mi vagy mások hanyagságáról. De könnyebb vele takarózni, mint szembenézni a hibáinkkal vagy másokéval. Könnyebb azt mondani, a távolság tette tönkre azt a kapcsolatot, a távolság állt az utunkba.

Miért tartom jónak? Mert a távolság képes ráébreszteni nem látott dolgokra. Olyan dolgokra, melyeket közelről szemlélve nem tekintünk értékesnek, nem becsülünk meg. A legjobb és egyben legszomorúbb példa a halál. Ha elveszítünk valakit, minden értelemben eltávolodik tőlünk. Hányszor hallani, hogy „bárcsak törődtem volna vele”, „miért nem látogattam vagy hívtam fel”, stb. stb. eső után köpönyeg kijelentéseket. Akkor becsülnénk meg az illetőt, amikor más késő. Mi mutat erre rá? A távolság. Egy plusz pont jár neki (kár, hogy nem előbb szól, hogy időben cselekedhessünk).

Való igaz, hogy sok dolgot megnehezít, ugyanakkor nem lehetetlenít el. Manapság, amikor majd’ mindenki a szmártfonjával (már csak azért is így írva) alszik, internetes előfizetéssel rendelkezik (vagy nem, olyan mindegy, minden sarkon van Wifi), tehát a kommunikáció bárhonnan bárhová adott, akkor gyatra kifogás a távolság mint romboló tényező. Persze nem olyan skypeon beszélgetni, mint élőben. De van lehetőség, hogy halld és lásd a szeretteidet, csak akarnod kell. Mégis sokszor hetek, hónapok telnek el két beszélgetés között. Miért? Talán mindkét fél arra vár, hogy a másik keresse?! Aztán telik- múlik az idő, és már késő lesz. Na ekkor jön a távolság, szegény áldozat, és varrnak a nyakába kegyetlenül minden el nem követett bűnt.

A korábbi posztom kapott egy olyan kommentet, amellyel nem értettem egyet. Valakiben azt az érzést keltettem, hogy a távolságra fognék bármit is. Nem, eszembe sem jutott. Az én bűnöseim mindig az emberek, önmagam és mások. Soha nem a távolság. Ő csak rávilágít a gyengéinkre. Egyébként is bizalmas kapcsolatban vagyok vele. Leküzdöttem őt, azóta jóban vagyunk. :-) Miről is beszélek? Volt nekem egy régi jó barátom, nem is lakott messze (90 km). Az interneten ismertem meg, és sokat beszélgettünk, smseztünk, játszottunk. Kedveltem. De valahogy elegendő érdeklődés hiányában nem lett belőlünk semmi, Facebook barátságot leszámítva. Idő közben mindketten benne voltunk egy-egy hosszú kapcsolatban. Teltek az évek, megnőtt ez a távolság. Elmúltak a kapcsolatok. Mindketten külföldre költöztünk, de más- más országba. Szülinapokon, névnapokon ráírtunk a másikra, de ennyiben ki is merült a dolog. Aztán puff, történt valami, 800 km távolságból újra elkezdtünk beszélgetni. Órákat skypeoltunk szünet nélkül, bármiről tudtunk diskurálni, és annyit nevettünk, hogy fájtak az arcizmaim. Elkezdett komolyodni a dolog, és elhatároztuk találkozunk. Személyesen. Addigra már szerelmesek voltunk, és 6 év ismeretség után eljött a nagy nap, amikor élőben láttuk egymást. Azóta a nap óta alkotunk egy párt. De a távolság fent maradt, 800 km „állt köztünk”. Illetve csak állt volna. Mert bizony két vállra lett fektetve. Az első hónapokban maradtak a skype beszélgetések, a sok üzenet, néha egy-egy meglepetés levél. Utána pedig összeköltöztünk. Tulajdonképpen majdnem ő győzte le a távolságot, nem is én. Végül mégiscsak csökkentette azzal, hogy átköltözött az „én” országomba. Így már csak 600 km maradt, amit hétvégente telekocsival tettem meg, egy hétvége alatt 1200 kmt. De megérte minden utazással töltött perc. Végül pedig legyőztük azzal, hogy hozzá költöztem. A távolság eltűnt, a szerelem megmaradt. Sőt a rengeteg „hiányzás”, a másik hiánya, a hétvégi búcsúk csak erősebbé tették. A távolság mutatta meg, mennyit is ér, ha a közelemben van. Mennyit is jelent, ha vele lehetek. Ezért a mai napig adósa vagyok a távolságnak, és jelen posztommal ezért védem megtépázott hírnevét.

Kicsit személyesre sikerült ez a bejegyzés, de remélem sikerült rávilágítanom, akárcsak egy ember esetében is, hogy önmagunk felelünk a kapcsolatainkért. Az, hogy megmaradnak-e csak rajtunk és az érintett félen múlik. Tehát ne keressük a kifogásokat, hanem cselekedjünk. Akinek igényeljük a társaságát, azét egyszerűen keressük. Ez lenne a mai útravalóm. :-)
Köszönöm.